A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége és a hallássérült sorstársak nevében szomorúan búcsúzunk Erzsikétől.
Sokan ismertük őt, ki közelebbről, ki csak látásból. Élete utolsó hónapjait leszámítva, amikor a betegség már nem engedte, rendszeresen járt be Szövetségünkbe és a jelentősebb szervezeti eseményeken is részt vett.
Sokan – főként a vidéki sorstársak – személyesen nem találkoztak vele, csak a Jakab Miklósné nevet ismerték, hiszen Erzsike sok-sok éven át fáradhatatlanul, havonként írta a SINOSZ HASÉ magazinjának Hitélet rovatát. Ebben az adott időszakhoz, az éppen közelgő vallási ünnephez kapcsolódóan írt szép gondolatokkal, bibliai- és versidézetekkel üzent a siket és nagyothalló újságolvasóknak.
Református lelkipásztor férjének, Jakab Miklósnak – aki életét a siket- és vakmissziónak szentelte – mindvégig hű segítőtársa volt.
Ez a segítőszándék már gyermekkorában megalapozódhatott, hiszen már akkor ismert hallás- és látássérült embereket, mivel szüleivel és testvérével a Fasori Református Egyházközség jelelt istentiszteletein és gyülekezeti alkalmain találkozott velük. A kis Erzsike testvérével együtt szerepelt nemcsak a gyülekezetben, hanem az akkori Cházár András Országos Siketnéma Otthonban rendezett karácsonyi műsorban is. Lelkesen megtanulták a szükséges jeleket, így versmondásukat jeleléssel is kísérték.
Ezeket az istentiszteleteket és ünnepi eseményeket későbbi házastársa, Jakab Miklós szervezte és tartotta.
Felnőve a siket és vak emberek segítése lett az élethivatása.
Az 1980-as évek első felében az elsők között szerzett jelnyelvi tolmács képesítést és igazságügyi szakértői jogosultságot, így rendőrségen, bírósági tárgyalásokon is segíthette a siket emberek kommunikációját. Igazságügyi jelnyelvi tolmácsként Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Diakóniai munkájával egész életében támogatta a segítségre szoruló fogyatékos gyülekezeti tagokat. A siket emberekért végzett szeretetszolgálatban az élet számos területén, például az iskolai tanulmányok, a munkavállalás, a lakásproblémák megoldása és az egészségügyi ellátás terén nyújtott jelnyelvi tolmácsi és ügyintézési segítséget, nem véletlenül nevezte őt egyikük «angyali diakónusnak».
Ajtajuk mindig nyitva állt a siket és a vak emberek előtt, ezért családi életüket a missziói munkához igazítva, annak alárendelve szervezték. Két gyermeküket is „ebben a missziói-diakóniai szellemben nevelték”, nem véletlen, hogy mindketten gyógypedagógiai pályára léptek, szüleik küldetését folytatva.
Erzsike küzdelmes élete, szolgálata véget ért, a Jakab házaspár által kitaposott ösvényen már más lelkészek és diakónusok haladnak tovább.
Emléküket hálával őrizzük, nyugodjanak békében!
Saját gondolataival búcsúzunk Erzsikétől:
„Az egész életem a hallás- és látássérültek világáról szólt. A férjem az első olyan református lelkésze volt a Kárpát-medencének, aki már 1938-ban jelbeszéddel prédikált. Én leírtam a teljes Újtestamentumot pontírásba. Gyerekkorom óta rajongásig szeretem a siketeket és a vakokat. A férjem nem szerette a fogyatékos elnevezést, én sem. Én azt szoktam mondani, hogy ezek az emberek nem látnak, nem hallanak, de a fejükben sokkal több érték van, nem szólva a lelkükről. Az erkölcsi fogyatékosok nem beszélnek a saját fogyatékosságukról. Le kéne szoktatni a világot arról, hogy fogyatékkal élőkről beszélnek. Tanulhatunk tőlük. Az Isten teljes vállszélességgel áll mellettük, hogy azt a sok, magát épnek vélő embert egy életen át el tudják hordozni.”
