“Angyalok igenis vannak. Közöttünk élnek. Ők azok, akik képesek megváltoztatni a megváltoztathatatlant is.”

Ez a bejegyzés nem programajánló, nem is programbeszámoló. Bár ajánlom mindenkinek, akik tudják, mi az a SINOSZ, mi mindent tesz a hallássérültekért. De leginkább ajánlom azoknak, akik még nem találkoztak a SINOSZ elnevezéssel, így nem tudják azt sem, mennyi minden történik általa, vele…

Több éve már, hogy SINOSZ-“dolgozó” lettem. A munkaköri leírásban mindig le van írva, precízen, mi mindent kell határidőre teljesíteni.  Sok mindenkivel kell összedolgoznunk, intézményekkel, szakemberekkel. Az Ő segítségük nélkül mi csak félkarú óriások lennénk. Hiszen, dolgunk ez, dolga azé a szakemberé is, aki közreműködött megvalósulásában. Mindenki a szakmája etikája szerint teszi a feladatát, talán csak egy hajszállal tesz többet, mint ami elő van írva. Ezt, a hajszálnyival többet hívjuk, EMBERSÉG-nek.

Egy kollégával beszélgettem, és ő kérte, tegyem közzé azokat a történeteket, amiket a hétköznapi apró csoda kategóriájába sorolunk. A történeteket fiktív névvel, helységnév nélkül, valamint nem időrendi sorrendben írom.

  • Gabika egy igazi szép, babaarcú, értelmes kisfiú volt. Siketen született. Édesanyja minden követ megmozgatott, hogy fia a képességeinek megfelelő iskolába járhasson. Sokat dolgozott a családért, hogy senki, semmiben ne szenvedjen hiányt. Apukáról ez nem mondható el. Sőt, ha többet ivott a kelleténél, még bántotta is őket. Leginkább anyukát, ezzel tudta fiát bántani a legjobban. Sokat járt be közénk anya és fia. Kirándultunk, beszélgettünk…. Lassan megnyílt, és elmondta azt, ami sejthető volt. (A karjain látható foltok miatt látható is.) Leginkább hallgattuk panaszait. Míg nem látja át az ember a történetet, addig ne adjon tanácsot. Mivel apuka agresszív, bosszúszomjas ember volt, arról szó sem lehetett, hogy költözzön tőle el két utcával arrébb. Egy jó pár kilométerrel messzebb lévő város titkárától kértem segítséget. Ő főállásban olyan helyen dolgozott, hogy sok hasonlót tapasztalt. Abban a városban van anyaotthon. Elmagyarázta, hogyan lehet bejutni, mik a feltételek. Ezt én elmondtam az édesanyának, aki akkor hevesen tiltakozott. Telt múlt az idő, egyszer hallom, hogy édesanya és fia kevéske személyes holmival eltűntek. Nagyot dobbant a szívem, hátha …. Telefonját kikapcsolta, nem lehetett elérni… már heteken keresztül… Elutaztam, “meglátogatni” kolléganőmet, de benéztem az anyaotthonba is. Megkérdezték, ki vagyok, kit keresek. Várjak! Vártam. Jött anyuka, mosolyogva. Jól vannak. Mindenki aranyos. Telt az idő, a kisfiú is megnyugodott, jól tanult. Bejártak a szövibe anyukájával, barátaik is lettek. Jött a következő izgalom. Lejárt az az idő, ameddig maradhatnak, albérletet nem találtak, munkahelyet sem. Az anyaotthon dolgozói meghosszabbították az ottlétet. (Ami támogatás, segély csak létezett, mindent felkutattak nekik. Mivel Gabika nagyon étkes volt, még plusz étel is kaptak, amikor csak lehetett.) Lett munkahely. Onnan olcsó, de kedves, szép kis albérlet. Gabika mára egy érett, jóképű férfi, anyukája pedig mindig mosolygós, csinos, életvidám nő.
  • Zoltán és János története: A SINOSZ bővíteni szerette volna a szolgáltatását. Próbaként kihelyezett ügyfélfogadást nyitott egy a lakhelyemhez közeli városban. Az ottani családsegítő nagy-nagy örömmel fogadta a kezdeményezést. Az intézmény vezetője szó szerint átadta nekem a kapcsolatait. Találtak nekünk két helyet (ingyen!), ahol az ügyfélfogadást is tarthatjuk. Az egyik az ő irodájuk – azon a napon, mikor ők nem ügyfeleznek, mi délután használhattuk. (A mai napig hívnak rendezvényeikre is.) Szakmai konferenciát hívtak össze, elhívták a helyi sajtót is, hogy be tudjunk mutatkozni, megismerjenek minket és a munkánkat az emberek. Itt találkoztam – a családsegítő közreműködésével – Zoltánnal és Jánossal, az egyik szociális intézmény lakóival, akik siketek. Valamikor jelnyelven kommunikáltak, de mára elfelejtették a nyelvet, hiszen hallók között, értelmi fogyatékosok otthonában élve, kivel jelelnének. (Egymással miért nem? Oka van.) Nem értelmi fogyatékosok, csak siketek. Azt, hogy mért élnek ott, később tudtam meg, gondozójuktól, aki, még amikor szabadságon volt is, elhozta őket a SINOSZ ügyfélfogadására, hogy legyen kivel jelnyelven beszélgetniük.

Zoltán a siketek iskolája elvégzése után mezőgazdasággal foglakozó idős szüleivel élt. Szülei halála után gyámja magához venni nem tudta, nem akarta … Bízni nem bízott abban, hogy egyedül, önállóan is képes ellátni magát, szeretett volna neki gyorsan keresni egy intézményt, ahol mindent megkap. Ez sikerült. Egy súlyos és középsúlyos értelmi sérültek bentlakásos otthonában találtak helyet sebtében. Zoltán önként költözött be, nem volt gond. Pár nap elteltével, mikor rájött, hogy hol van, és ez most már így marad, összeomlott, kórházba került. Mikor felépült, már nem tiltakozott. Elfogadta a helyzetet. “Beilleszkedett.” Reggeli, ebéd, vacsora, mindent, amire szüksége lehet, megkap. Nem is tiltakozott, nem panaszkodott, úgy fogta fel, hogy ez van…. Csak annyi kommunikált, amennyi föltétlen szükséges volt. Barátai nem voltak.

János kedves, mindenre kíváncsi, fiatal siket srác. Édesanyja halála után került ide. Hasonló okokból. Barátai neki sem voltak. Iskolai tanulmányai befejeztével került az intézetbe. Kollégiumból bentlakásosba. Mindenki úgy gondolta róla, hogy számára ez nem lehet olyan fájó. Később derült ki, hogy igenis van, ami fáj neki…  A délelőtti ügyfélfogadás egy közösségi házban volt. A fiúk, míg a nagyothallókkal beszélgettem, ügyeiket intéztem, számítógépeztek. (Zoltán nézte, hogy János mi mindent tud…) Ezen a napon csak ők voltak. A beszélgetés elég döcögősen ment, így bekapcsoltam a TV-t és János kezébe adtam a távirányítót. János szeme kikerekedett és elkezdett dőlni belőle a szó. “- Régen, igen régen így volt, pont így. A TV előtt székek, egyiken apukám ült, másikon én, anyukám a hátunk mögött sütötte a palacsintát. Apukám odaadta a távirányítót és én kapcsolhattam a TV-t. Anyukám szólt, hogy menjek, segítsek neki. Addigra sok-sok palacsintát sütött. Én raktam bele a tölteléket. Jó volt. Régen… apukám és anyukám… Régen volt anyukám és az nagyon jó volt…”

Egy gondozóhoz tartoztak, mindketten. Aki, mikor nyugdíjba ment is, bejárt hozzájuk. Vitt nekik házi lekvárt, mert Zoltán és János nagyon szereti. Annyira jól “alkalmazkodtak” az adott környezethez, hogy nemcsak, hogy nehézkes volt velük a kommunikáció, hanem nagyon önállótlanok is voltak. Az intézmény épülete lelakott és zsúfolt, de a dolgozók által emberséggel tele. Olyan makulátlan tisztaság volt mindig, hogy nem is értettem, hogy a kopott linóleumot hogyan tudják olyan tisztán tartani. Hogyan tud a Mikulás Mikulás-napra minden lakónak csomagot hozni, amiben az adott személy kedvencei vannak. Megoldották azt is, hogy a másik városban lévő szervezetünk játékos ünnepségére elhozták Zoltánt és Jánost. Két kísérő a két fiút, és együtt játszottak, nevettek velünk. Arra is biztosítottak egy dolgozót, hogy egy hétig nyaralhattak velünk, amit a mai napig emlegetnek a fiúk. Heti egy alkalommal volt az ügyfélfogadás, változó számú ügyfélkörrel, és jobbára nők, háziasszonyok jöttek, plusz a fiúk, ők mindig. Reggel a gondozójuk kísérte el őket, én pedig vissza. Mivel háziasszonyok jártak az ügyfélfogadásra, azok többnyire 11-ig maradtak, a fiúk délig maradhattak. Volt mindig egy óránk, amit kezdetben próbáltam beszélgetéssel kitölteni. A mi volt a reggeli? És tegnap? Ezt a témát gyorsan kimerítettük. Más esemény velük nem igazán történt. Így egy idő után elvittem őket sétálni, bevontam őket az ügyeim intézésébe is. Levelet adtunk fel, sampont, hajfestéket vettünk. Levélfeladásnál J. kérte a sorszámot, neki kellett figyelni, hogy mikor következünk és hányas ablakhoz kell menni. Zoltánnak adtam a pénzt és ő fizetett és kért számlát. Az első ilyen alkalomnál János annyira boldog volt, hogy két ujja közé fogta a sorszámos papírt és maga elé tartotta, úgy mentünk vissza az otthonba. Mivel esett az eső, hogy ne ázzon el a papír, a bal oldalán a mellkasához szorította két kezével. Bárhol fordultunk meg, soha nem zúgolódtak, hogy mit szöszölünk, ők sietnének. Az eladók, ügyintézők, vásárlók, ügyfelek mindig türelmesen vártak. Később már, mikor megismert minket a város, a fiúk régi falubéli ismerősei és mások is megálltak üdvözölni őket, és beszélgettek is velünk, pl. – a fiúk nagy örömére – a járőröző rendőrök is. Gondozójuk mikor már tudta, hogy hamarosan nyugdíjba megy, kitaláltuk, hogy úgy legyen megoldva a fiúknál a “klubba” járás, hogy ő elindítja őket, 5-8 perc késéssel ő is indul utánuk, és nézi, nincs-e baj. Én pedig már várom őket a saroknál. Két-három utcányira volt a két épület egymástól, már addigra sokat jöttek hozzám, nem volt semmi gond, de le sem lehet írni azt a boldogságot, ami a fiúkon látszott megérkezéskor. Onnantól egyedül jöttek, én csak visszakísértem őket. A kezdeti zárkózottságuk eltűnt, a szűkös szókincsük (jelkincsük) bővült, magabiztosak, önállóak lettek. Mivel sok “izgalmas” közös eseményen vettek részt, intézményen belül is szívesen beszélgettek már egymással, keresték egymás társaságát. Az intézményből elsők között kerültek bele a kitagolási programba. A fiúkat mikor megismertem, el sem tudtam képzelni, hogy ők kiköltözhetnek, önálló életet fognak élni. Mire a lakások elkészültek, már készen álltak az önálló életre. Mind a ketten a másikat választották lakótársnak, ha…. Beköltözésük utáni első alkalommal, mikor mentem hozzájuk, mikor megláttak, mindketten úgy szorítottak, hogy azt hittem, sose engednek el. Gyönyörű szobában ketten vannak, nyolc + egy főre jut három WC, ami a legnagyobb boldogságuk volt: János boldogan ütögette mellkasát, hogy “enyém, nekem”. Jaj, meg a fagyasztóláda, amit közösen vásároltak tele, hát az is János nagy boldogsága volt, mivel számára az étkezés fontos. János a házi palacsintasütő verseny abszolút győztese. Az ezt tanúsító emléklap bekeretezve ott van a konyhában. Erre nagyon büszke. Erre is. Zoltán cicát kapott az igazgató asszonytól, hihetetlen, mikre megtanítja azt a kis jószágot. Már ritkábban járok hozzájuk, így még szembetűnőbbek a személyiségükben történő változások. Egyikük dolgozik, a másikuknak is találtak elfoglaltságot. Élik azt az életet, ami másoknak talán uncsi is, nekik maga a boldogság. Önállóak, magabiztosak, kommunikatívak, és egy olyan mosoly van mindkettejük arcán állandóan, ami szerintem a “kösz, jól vagyok” mosoly.

  • Gyurika gyönyörű szemű, riadt tekintetű kisfiú. Még nem is volt tag, de már bejártak közénk anyukájával. A szakmában van egy aranyszabály: nem ítélkezünk, elfogadunk. Azért vannak emberek, akik igazi próbatételt jelentenek. Gyurika anyukája a kisfiával ott álldogált egy rendezvényen, nem messze tőlünk. Mi a rendezvényen aktívan részt vettünk, tettük a dolgunkat, beszélgettünk, nevetgéltünk. Ők meg csak álltak és néztek minket… , úgy, hogy arra csak azt lehet mondani, hogy nincs kedvetek leülni közénk? Mire kimondtam, már ott is voltak. Onnantól jöttek minden klubnapra. Bármilyen feladat volt, anyukára mindig számíthattam. Egyre többet beszélgettem velük is. Kiderült, hogy miért olyanok, amilyenek. Kevés ennyire hányadtatott életű ember van. Anyuka vágyott arra, hogy az “átlaghoz” hasonlítson, de valamiért mindig a “rosszat” választotta. Mivel mediátori és életvezetési tanácsadói végzettségem is van, így kicsit “szakmázni” kezdtem vele. Tettem fel a kérdéseimet, amire a választ mindig neki kellett megadnia, magának. Amíg mi beszélgettünk, addig Gyurikának adtam színes ceruzát, papírt, ha akar, rajzoljon. A kisfiú csendesen elvolt, mindig a terem távolabbi sarkában. Amikor befejeztük anyukával a beszélgetést, mindig megmutatta, hogy mit rajzolt. Mivel rajzelemzést is tanultam, a rajzok láttán bizony nagyon megrémültem. Sokkal nagyobb itt a baj, mint amit anya mesél. Rá is kérdeztem, hogy családon belül kivel milyen a kapcsolat, Gyurika kivel van többet kettesben. A válasz, hogy ők most már csak hármasban élnek. Ő és a két gyereke. Sok-sok bántás érte őket Gyurika születése előtt, és utána is. Szeretné ezt már elfeledni, ezt a terhet letenni. Próbáltam a beszélgetést úgy terelni, hogy mennyire nehéz a családon belüli bántalmazást felderíteni, mert az érintettek sem mindig vannak tisztában azzal, hogy mi zajlik mellettük, velük. Elmondtam a főbb ismérveket, hogyan lehet felismerni ezeket az eseteket. Nagyon csendes lett. Kézen fogta Gyurikát és elmentek. Legközelebb az utcán futottunk össze. Üdvözöltem őket, beszélgettünk semleges dolgokról. Egyszer csak kétségbeesetten rám nézett és azt mondta, hogy mondania kell valamit. Sírva, fuldokolva elmondta azt, amit sejtettem. A kiegészített történet röviden: Anyuka óvodás kora előtt már intézetben élt. Szüleire szinte nem is emlékszik. Családi eseményekről nincsenek emlékei. Nagykorúvá válása után férjhez ment. Fia születése után nem sokkal meghalt a férje. Élettársi kapcsolatba került egy férfival. Kevéske vagyona elfolyt a kezük közül. Még Gyurika meg se született, mikor kiderült a férfiról, hogy súlyosan bántalmazza a nagyobbik fiát. Az asszony anyaotthonba került, nagyobbik fiát a családból kiemelték, megszülte Gyurikát. Találkozott egy városunkban élő férfival, kisfiával ideköltöztek. Visszakapta a nagyobbik gyermekét. A férfi agresszív. A beszélgetéseinktől megerősödve sikerült tőle elköltözni. Sikerült vennie egy kicsi, komfort nélküli házat a város szélén. Most már hármasban élnek. Anyukának nincs és soha nem is volt munkahelye. A gyerekek után járó pénzekből élnek. Nagyobbik fia követelőző, nem egyszerű az együttélés vele, egy kicsit mintha értelmi sérült is lenne. Gyurika “értetlen”, amit akar érteni, csak azt csinálja. A két testvér sokat van együtt. Kiderült, hogy a nagyobb ugyanúgy bántja a kicsit, mint őt is bántották annak idején. Most, mit csináljon? … Irány a családsegítő. Anyuka, míg bent volt, Gyurikával kint játszottunk. Irány a gyámügy. Szintén, anya bent beszélgetett, mi kint. Elköszöntünk. Másnap meglátogattam őket, hogy miben tudunk segíteni. Szó szerint semmijük sem volt: három ágy, egy ajtó nélküli szekrény, egy-két edény. Azt tudtam, ha a családsegítő szakemberei kijönnek családlátogatásra, szinte biztos, hogy Gyurikát kiemelik a családból. A nagyobb fiú a tette miatt biztos, hogy el fog kerülni otthonról. Anyuka magára marad, jövedelem nélkül, a lelkiismeret-furdalásával. Biztos, hogy kisiklik az élete. Az, hogy azonnal keressünk neki munkahelyet, nem igazán jöhetett szóba. Soha nem dolgozott, ha találunk is munkahelyet, nem biztos, hogy hosszú távú lesz. Hiszen elindult egy folyamat. Majdnem mindennap mennie kellett valahová. Gyurika nagyon kötődik anyukájához, hiányát nagyon nehezen dolgozná fel. Meg egy gyereknek, ha bánata van, anyukája mellett a helye, máskor is, de akkor nagyon. Szerintem inkább olyan helyzeteket kell teremteni, hogy abból anyuka tanuljon, hogyan lehet gondoskodó, jó anyukája a gyerekének. (Ezt azért nem volt teljesen egyszerű elhitetni mindenkivel.) Már nem tudom, hogy hogyan és ki vette észre, hogy Gyurikának a hallásával is gondjai vannak, de ennek kapcsán hívtam fel egy szakmabéli ismerősömet, aki egy szomszédos megyében szintén hallássérültekkel foglalkozott, elég nagy szakmai kapcsolatokkal rendelkezett. Elmeséltem neki az esetet. Azonnal kért időpontot Gyurikának Budapesten egy gyermek-hallásspecialistához, aki ingyen vállalta az ellátását. Mai napig hozzá járnak. És, ami még fontosabb, pont akkor intézte egy idős hallássérült néni idősek otthonába való költözését. Annyira felkavarta ez a történet, hogy elmesélte (név nélkül) a történetet a néninek. A néni csak annyit mondott, hogy ő napokon belül beköltözik az otthonba, ahová egy-két kedves bútorát viheti magával, mást nemigen. Rokonai nincsenek, nincs, kinek adja azt, amire már nincs szüksége. Szeretné odaadni a kisfiúnak mindenét, még az elszállítás árát is kifizeti. Így meglett minden tárgyi feltétel, ami egy gyerek felneveléséhez kell. Semmi luxus. Olyan dolgok, ami egy nyolcvan egy-két éves néni hagyatéka, de ennek a családnak a gödör aljáról való felemelkedés első lépcsőfoka volt. Gyurika maradhatott anyukájával. A nagyobb gyermek, mivel kiderült, hogy középsúlyos értelmi sérült, egy közeli város bentlakásos intézetébe került. Anyukája gyakran látogatja. Gyurika anyukájával sokat van közöttünk. Programjainkon keresztül megtanulták a pontosság fontosságát. Azt is, hogy mások, ha számítanak ránk, az felelősség, nem lehet senkinek kárt okozni azzal, hogy az adott szavunkat nem tartjuk. Lassan anyuka talált munkát magának.  Büszke munkájára, jól érzi magát a munkahelyén. Igaz, lassan, de készül a fürdőszoba, már használható.  Gondolkodik a ház tetőcseréjén is. Gyurika már iskolás. Bár eleinte döcögősen, de mára szépen beilleszkedett. Szeret közénk járni, el nem maradna egy rendezvényről sem.
  • A siketek tánccsoportja. Ez egy nagyon régi történet. Itt kezdődött minden. A szervezetünk akkor még csak mint klub működött, és éppen hat hete. Egy városi rendezvényt közösen “szerveztünk” egy másik egyesülettel. Jobbára én segítettem, de a rendezvényen a klub tagjai a szervezőket “megillető” díszhelyen ültek és nézték a műsort. Éppen a kerekesszékes tánccsoport volt a színpadon, mikor az egyik tag annyit mondott, hogy jövőre ők is a színpadon szeretnének táncolni, és nem a műsort tétlenül nézni. Én persze, annyit mondtam, hogy JÓ. Lehet, hogy pont ez az egy szó indított el minket azon az úton, hogy egy jól működő szervezetté nőjjük ki magunkat. Szóval eltelt egy év, és jött a következő rendezvény. Számon is kérték tőlem a tavalyi ígéretet. Képzettségem ilyen irányú nincs, az én tánctudásom a falusi lakodalmas szintje. Keresni kellett valakit. Persze olyat, aki ingyen oktat minket. Először egy fiatal, nagyon határozott, parancsoláshoz szokott táncoktatót találtam. Vigyázzba is állított mindenkit, és jobbra át, és balra át. Tagjaink egyre riadtabban követték az utasításokat. Én pedig egyre riadtabban néztem az eseményeket. Tagjaink, a csendes, szeretetteljes, beszélgetős klubnapokból belecseppentek ebbe a pattogós helyzetbe. DE igyekeztek. Valószínű, hogy az oktató sem érezhette jól magát, mert a próba végén annyit mondott, hogy nem tud minket vállalni, mert… Régi ismerősöm kb. velem egykorú,  ízületi gyulladással küzd, de vállalta. Na, ő biztos angyal. Mindent, ha kellett, százszor is elmondta, mit csináljak, én letáncoltam, a tagok utánozták. Csak más ütemben. Akkor számolunk 8-at. Egy-két-há-…-nyolc, hát ezt is más-más ritmusra, mindenki a saját ütemére. Na, akkor, ültünk egymással szemben és kocoltuk az asztalt, már egy ütemre. Amikor ment, kezdtük a táncot tanulni. Akinek így sem ment, hátulról átöleltem és úgy tanítottam. (Ha szemből próbáltam, mindent fordítva csinált.) Így kezdtük a táncot és a szerepléseket. Eljutottunk többek között a SINOSZ Ki Mit Tud-ra is. Olyan ügyesen, egyszerre csinálták, hogy egy OE-tag bejött az öltözőbe és “véletlenül” leejtette a ház kulcsát. Rajtam kívül senki nem ijedt meg. Akkor gratulált még egyszer. Úgy ölelgette a lányokat, hogy azt hittem sose engedi el:) Mért írtam le ezt a történetet? Mert ezek a táncos lányok, asszonyok addig jártak a próbákra és szerepelni, – tánccal, jelnyelvi verssel, vagy éppen, ami éppen eszünkbe jutott -, hogy megszokták, megtanulták, hogy függünk egymástól, fontos a másokra figyelés, az adott szó. Igaz, sokat kell dolgozni, míg elérjük a célt, de megéri. Megszerették a “tapsot”, a jól végzett munka elismerését. Rájöttek, hogy “vagyok valaki!” Elkezdtek többre vágyni. Van közülük, aki leérettségizett, jelnyelvoktató lett. Van, aki befejezte az általános iskoláját, szakmát tanult. Van, aki elnökségi tag lett, máig is az. Van, aki kilépett a rehabos munkahelyéről, és épek között dolgozik háromszoros fizetésért, most fog érettségizni. Vannak, akik hallók között felnőtt fejjel, siketként szakmát tanultak. És olyan eredménnyel végeztek, hogy a gyakorlatot végző üzem tulaja csak őket választotta ki arra, hogy az üzemében dolgozzanak. Pedig először nem is akarta őket, a tanfolyamra sem. De ez már egy másik történet.
  • A másik történet :): tanfolyam. Amikor Zsuzsi belekóstolt az “én is vagyok, ha dolgozok érte, elérem”-be. És már unalmasnak találta a háztartásbeli szerepét a családban, és dolgozni szeretett volna. Végigjártuk a városkánk minden lehetséges munkahelyét. Semmi. Amit felajánlottak, az nem igazán tetszett neki, amit szeretett volna, ahhoz nem volt végzettsége. Akkor megyünk a munkaügyi központba. Fel is kerekedtünk, kivártuk a sorunkat. Bementünk az ügyintézőhöz. Először meglepődött, majd mosolygott, aranyos, kedves, szolgálatkész volt. Kikérdezte Zsuzsit: mi a végzettsége? Hol és mit dolgozott eddig? Milyen munkára gondolt? Szeretne-e tanulni? Mi a hobbija, amit otthon szívesen csinál? Eljutottak oda, hogy lehet, hogy érdemes lenne tovább képezni magát. (A siketek tanulmányaikhoz is kérhetik a tolmácsszolgálat segítségét. X óraszámban + tolmácsolási órát kaphatnak tanulmányaikhoz is. Természetesen ingyen.) Ha szeretne tanulni, lehet. Az ügyintéző elkezdte sorolni az induló és szervezés alatt lévő tanfolyamokat. Én fordítottam sorra, mindent. Zsuzsi ült, és ez nem, azt nem. Egyszer csak elhangzott a cukrász tanfolyam. Zsuzsi szeme kikerekedett és “kézzel, lábbal” jelezte, hogy igen, ez az, ezt szeretné. Az ügyintéző annyit mondott, hogy ez még szervezés alatt van, nem ígér semmit. Menjünk vissza, ekkor és ekkor. Mentünk is, de már nemcsak Zsuzsi és én, hanem Kati is csatlakozott hozzánk. Zsuzsi a múltkor, szinte még haza sem értünk, rohant barátnőjéhez újságolni, hogy ő cukrász lesz. Na, persze, hogy Kati is akar cukrász lenni. (Megjegyzem, hogy mindketten szinte az iskolai tanulmányaik befejezése óta otthon vannak. A család minden ügyintézést, hivatali teendőket megcsinál helyettük.) Szóval, az, hogy szeretnének tanulni közel harminc, … negyven évesen, család mellett sem egyszerű, de úgy, hogy eddig a széltől is óvták őket, pláne. Szóval, megadott időpontra ott voltunk, bementünk. Az ügyintézőnek Kati rögtön mondta, hogy ő is jött, mert cukrász akar lenni. Ezt olyan átszellemült tekintettel mondta, hogy erre mást nem tudtak válaszolni, mint hogy menjünk vissza 1-2 óra múlva, addig körbejárják a dolgot. … Visszamentünk. Vártak. Szó szerint, mindenki. Nem tudom mit, és hogyan csinálták, a mindig emberekkel teli váró üres, csak a lányokat várta MINDENKI. Leültettek minket, egy irodába. Minden ügyintéző a lányokkal foglakozott. (Most nem fogom tudni a szakmai dolgokat pontosan leírni, csak azt, ahogy én láttam, tapasztaltam.) Hol az egyik, hogy a másik ügyintéző sorolta, hogy mik, milyen lehetőségek vannak az ő csomagjában. Milyen kritériumokkal lehet a tanfolyamra bejutni. Egy alföldi kisváros munkaügyi központjának sok-sok ügyintézője azon dolgozott, hogyan tudják megvalósítani a lányok álmát. A tanfolyami feltételeknek megfeleltek. Most, meg a cukrászüzem tulaja kezdett aggódni, hogy ott gépek vannak, kemencék, … Mi lesz, ha … ! Kell egy tolmács, aki végig ott van a lányok mellett, nemcsak az oktatásnál, hanem a gyakorlat alatt is végig, és felelősséget is vállal. A munkaügyi központ ebben is partner volt. Találtak egy szabad kapacitású jelnyelvi tolmácsot, és egy tolmácsszolgálatot, összehozták őket. Így, a tolmácsszolgálaton keresztül, a jelnyelvi tolmácsot támogatottan tudták alkalmazni. Lett tolmács a lányok mellé. Aki nemcsak hangról jelre, jelről hangra is tolmácsolt. Segített mindenben, ami egy tanfolyam elvégzéséhez kell. Hogyan kell munkahelyen, iskolában alkalmazkodni, készülten, pontosan odaérni, … Kidolgozta a tételeket előre, és szombat, vasárnap délelőttönként korrepetálta őket. A tanfolyamon, és a vizsgán nem kivételezett senki a lányokkal, ugyanazt, és ugyanúgy kellett tudniuk, mint a többinek. Tudták is! Sőt, előbb-utóbb kiderült, hogy bizony vannak dolgok, amiben ügyesebbek. Vannak személyek, akiktől okosabbak. A cukrászüzem tulajdonosa a vizsga után CSAK a két lánynak ajánlotta fel, hogy felveszi őket. Az egyik igent is mondott. A másik, nem sokkal később, egy a lakóhelyéhez közeli intézmény konyháján kezdett dolgozni. Mindketten hallók között, nem rehabos fizetésért.
  • Amikor nagyot álmodtunk. 🙂 “Vannak álmok, amik azért születnek, hogy valósággá váljanak.” Na, ez egy ilyen álom volt, amit tuti, hogy angyalok segítettek valósággá válni. Hol is kezdjem? Talán, hogy hogyan jutottunk el az álmodásig. Szervezetünk aktív tagjai nagyon szeretik a kézműves foglakozásokat. Ezek a programok szinte mind a szervezetünk belső pályázatából valósulnak meg. Készítettek már a belső pályázatunk keretében adventi koszorúkat, fenyődíszeket, lakásdekorációkat. Amikor már egész szép dolgok kerültek ki a kezeik közül, akkor már intézményeket, épületeket ajándékoztak meg a díszeikkel. A katolikus templomunk újraszentelésekor két karácsonyfára való díszeket + a misén megjelent híveknek a szép esemény emlékére ajándékot. Mivel a református templomunkat a következő évben szentelték újra, ugyanezt az ajándékot megkapta a református templom is, csak háromszor annyit, mivel háromszor több a református hívek száma nálunk. Óvodáknak, nyári táboroknak, rendezvényeknek, esélyegyenlőségi nap gyerek kézműves foglakozására  öntöttek ki és ajándékoztak gipsz díszeket.

De a klubnapok nem csak kézműves foglakozásokból állnak. A tagok nagyon szeretnek kirándulni is. Minden év vége felé elkezdik tervezni, hogy jövőre hová menjenek. Ki mit szeretne megnézni. 🙂 Most jutottunk a nagy álomig. Egyik évben kitalálták, hogy jövőre menjünk a Parlamentbe. A belső pályázatunkból pedig megint kézműves foglalkozásokra kérjünk pénzt. Amikor kiírták a pályázatot, sok-sok mindenre lehetett pályázni, de konkrétan kézműves foglakozásra nem. Viszont lehetett valami olyasmire, hogy egy neves eseménnyel kapcsolatos megemlékezés. Mivel tagjaink szerettek volna elmenni a Parlamentbe, gondoltam, akkor legyen. Neves esemény is kellett. Rákerestem. Pont abban az évben volt 110 éves az Országház. Szóval megyünk, meglátogatni a szülinapost:) Az ünnepeltnek jár az ajándék, így lett kézműves foglalkozás is. Készült (több mint) 110 szív, mert a Mi parlamentünk. Készült még (több mint) 110 angyalka, hogy a két angyal közül egy mindig legyen mellette, 110 x 1. (Mert ugye koronánkat két angyal hozta.) Kiöntöttek tízen-huszon…, sok kiló gipszet, és a legszebbeket felszalagozták, felmasnizták. Egy-egy szívet, angyalkát celofánba összecsomagolták. 110 kis angyalkás csomagot, kosárkába tettek. Amíg ez a sok minden készült, (sok-sok klubnapon keresztül.), végig arról beszélgettek, hogy hogyan fogjuk vinni, mennyire fognak örülni… Igaz, hogy amikor a pályázatot írtam, megkérdeztem, hogy kivitelezhető-e, de akkor arra gondoltam, hogy felvisszük az ajándékot, odaadjuk valakinek, mi pedig, az egyik turistacsoporthoz csatlakozva, megnézzük a Parlamentet is.  Az egyik OE-tagunk a Ház falai közt dolgozik. Vele vettem fel a kapcsolatot. Ő szervezte a továbbiakat. Meglett a dátum, mikor vihetjük. Olyan lázzal készültek, amit nem is lehet leírni. Az OE-tagunk már várt a Látogatóközpontban, végigvezetett minket a Házon, mindent megmutatott. Elmesélte a Ház történetét …, megmutatta, hogy hol ül ő, és hol a tolmács, amikor Házon belül dolgozik. Bevezette a csoportot a Parlament alelnökének az irodájába, ugyanis ő jön majd átvenni az ajándékot. Jön, csak most egy Balaton-parti városban, tárgyaláson van.  Bementünk, leültünk, üdítőt iszogattunk, míg vártunk. Alelnök úr jött is, sietett, hozzánk. Hozzánk, akik nagyot álmodtak. Úgy vette át ezt az ajándékot, mintha kincset hoztak volna tagjaink. Nézte, nézte a kis díszeket. Elárulom, párás lett a szeme.

Néztem tagjainkat, azokat, akik sok-sok szombaton, hétköznapon “dolgoztak”, hogy a Parlamentnek a 110. születésnapjára elhozhassák az ajándékot. Néztem őket, azokat, akikről a fenti történetek szólnak. Néztem, és ott biztosan tudtam, hogy “Angyalok, igenis hogy vannak. Közöttünk élnek. Ők azok, akik képesek megváltoztatni a megváltoztathatatlant is.”

Ezek csak töredékek, a szervezetünk életéből. És csak egy szervezet életéből. Hány, de hány, jóakaratú ember változtatott meg emberi sorsokat! Mennyire jó, hogy vannak szervezetek, klubok! Van hová tartozni, segítséget kérni, kapni, tanulni. Van, aki figyel az álmokra is, és segít abban, hogy valósággá váljanak.
Köszönet mindenkinek. Azoknak is, akik kimaradtak a történetekből. A legkisebb odafigyelés, segítség is láncszem ahoz, hogy valaki eljusson a következő állomására, ahol megint várja már valaki, aki figyel rá, egészen odáig, míg eljut oda, hogy már ő adhasson.

Dávid Józsefné ügyintéző, SINOSZ Solti Helyi Szervezete