[youtube id=”n7mFZIt6MeE” width=”781″ height=”439″ autoplay=”no” api_params=”&rel=0 ” class=””]

 mert más vagyok testben és lélekben”

2016. január 25-én, hétfőn este egy olvasó-író találkozón vettem részt Budapesten, a Kálvária Könyvtárban. Makovics János – hallássérült író és költő – ötödik, NapSziget című kötetének megjelenése alkalmából Csontos Erika, az Ébredések Alapítvány munkatársa beszélgetett a költővel. A költő barátai, Kristóf Róbert, Csonka Frigyes és Ladányiné Molnár Julianna pedig a beszélgetés folyamán fel-felolvastak az új verseskötetéből egy-egy költeményt.

Az est folyamán Makovics János őszintén mesélt az életéről, verseiről, érzéseiről. Megható és megmosolyogtató anekdotákat egyaránt hallottunk tőle.

 

Csontos Erika elmondta, hogy izgulva jött erre az interjúra, hisz élő interjút nem nagyon szokott készíteni, ráadásul az a tapasztalata, hogy hiába tervezi meg, gyakran teljesen más irányt vesz egy ilyen beszélgetés. Makovics János egyből igazat adott neki, felidézve élete első interjúját. Akkor ő is gondosan összeírta a kérdéseket, ám interjúalanya rögtön az elején azt mondta, hogy tegyen el mindent, majd ő beszél, és abból írhat, amit akar. Ezzel a kis vicces történettel fel is oldotta az est hangulatát a költő.

A NapSziget című kötet Makovics János ötödik kötete. A borítón homokos talajon sétáló férfiláb látszik. Bár sokan úgy gondolják, ez nem a költő lába. Egyszerűen csak amikor meglátta a képet, megtetszett neki. Megindító volt számára, ahogy a tenger kékje és az ég kékje összeér a távolban. „Tengerben élek, szárazföldiként” – kezdődik a kötetben található Hullámok című verse, melyet e kép ihletett.

A verseskötet rendszere nem mindennapi – jegyezte meg Csontos Erika. Általában a költők témák szerint szokták rendezni köteteikben a verseket, Makovics János azonban ABC-rendbe rakta őket. A költő életútja sem mondható hétköznapinak. „Sokat hiányoztam az iskolából, mert én a valóságot akartam látni” – mesélte, később közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították. Nagy álma volt, hogy lássa a tengert, de a külföldre utazását arra hivatkozva, hogy az a közrendet sértené, nem engedélyezték akkoriban. Ez nem szegte kedvét, még csak 16-17 éves volt, amikor ennek ellenére mégis nekivágott az útnak.  Az országhatár közelében, az erdőben bolyongott, mikor találkozott egy emberrel, akitől útbaigazítást kért: „Nem tudja, merre van a határ?” „De, pontosan tudom, mert én vagyok a határőr” – jött a válasz. A ’80-as években végül mégis megkapta az útlevelet.

Később sem volt kevésbé izgalmas az élete, ’81-ben izgatás bűncselekménye miatt 3 hónapot börtönben töltött. Nagy szerencséje volt, mert júniusban tartóztatták le és októberben töltötte be a 18. életévét. Ha ezt követően fogták volna le, hosszú-hosszú éveket töltött volna elzárva a világtól.  Mit várna a hallgatóság attól, ha valaki a börtönben eltöltött napokról mesél? Ugye nem én vagyok az egyetlen, aki keserű hangvételű történeteket? De nem, Makovics János első mondata erről az időről a következő volt: „A kihallgatásokat imádtam!” Egy nem mindennapi ember, aki feltalálta magát a börtönben: folyamatosan jegyzetelt és tanulta a jogszabályokat. Mikor szabadult, mindenki zokogott, hisz rabtársai és börtönőrei egyaránt megkedvelték őt.

Verseiben visszatérő motívum a művészi sors, elhivatottság és a kirekesztettség érzésének kettőse, jegyezte meg észrevételét Csontos Erika, melyet Makovics János meg is erősített, hisz valóban összefügg a két motívum, nehéz lenne határvonalat húzni a kettő között, „kettéválasztani nem lehet és nem is akarom” – mondta. Elmesélte, hogy sokáig nem voltak barátai, inkább csak ismerősei.

Többször megjelenik verseiben az a fajta kisebbségérzés, hogy a világ oly nagynak tűnik. Ezt a hangulatot a természet mindig nagyon szépen érzékelteti – mesélte – a hegyek ezért elmondása szerint mindig magával ragadják, mert látványukra hatalmába keríti az az érzés, hogy „milyen porszem vagyok a hegyhez képest”.

A versek, melyek felolvasásra kerültek, gondolatébresztőek voltak, mind a költő, mind a hallgatóság számára. Üvöltenék, de… című versének felolvasása után a hallgatóságból valaki megjegyezte, hogy hasonlít József Attila Nagyon fáj című versének hangulatához. Ez nem véletlen, mondta Makovics János, hisz hasonló érzések dúltak benne, hasonló érzéseket akart ő is megfogalmazni, mint sok-sok évvel ezelőtt József Attila.

Verseiben többször megjelenik az érzés, hogy hátrányos helyzetben volt egész életében, még szülei és testvére mellett is. Gyermekkorának fájdalmát, sérelmét a Düh című versében idézi fel. A Félúton című vers felolvasása után pedig egy picit mintha megállt volna a levegő annak őszinteségétől, érzelmi hevítettségétől: „mert minden/lehetek csak elfogadott nem, mert más vagyok/testben és lélekben, s másságom irritáló, tudom”.  Végül a költő oldotta fel ezt a komoly hangulatot megjegyzésével: „Van úgy, hogy hallgatok egy verset, és azt gondolom, ezt én is írhattam volna, és akkor rájövök, hogy én írtam”.

A költő „kezsibu”. Nem csak én nem tudtam, hogy mit jelent ez, a hallgatóság többi tagja is kíváncsian várta a folytatást, hogy mit is takar ez a szó, „kezsibu”: „ke”, mint keresztény, „zsi”, mint zsidó és „bu”, mint buddhista. Istennel és a természetfelettivel való kapcsolata újra és újra megjelenik verseiben és többször elhangzott az est folyamán is.

Makovics János nagyon sokszínű személyiség, nemcsak mint költő mutatta meg magát a világnak. Korábban fotózott, mellyel díjat is nyert, és újságírói múltja is van. Különböző lapoknak írt, mert nem akart beskatulyázódni. Igaz, egy ideje – elmondása alapján elvi okokból – már nem publikál. Lázadó természete megjelent írásaiban is, hisz ahogy mesélte: „megírtam azt, amit mások nem mertek”.

Megtudtuk, hogy tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) és a Magyar Írószövetségnek is, sőt a Wikipédiában is szerepel.

 

Az idő gyorsan elröppent az érdekes interjút figyelve. A nap utolsó versét, az Elmentél címűt, a költő választotta ki. A verset Wutka Tamásnak írta. Annak a Wutka Tamásnak, akinek emlékére e könyvét ajánlja, hisz a 26 éves barátság, mely összefűzte őket, „huszonhat évnyi kincset” adott a költőnek.

Az interjút követően egy lazább beszélgetés következett, mely során személyesen is lehetőségünk nyílt a költőtől kérdezni, illetve aki kérte, annak szívesen dedikálta művét.

Beszámolóm zárásaként álljon itt a NapSziget verseskötet utolsó verse, mely híven tükrözi azt az észrevételt, amelyet évekkel ezelőtt egy kritikus állapított meg műveiről. Makovics János versei pesszimistán optimisták.

 

Végszóként… Ébredések
Ébredések, mint rügyek pattognak
bennünk, reménykedve a holnapban,
a ki nem mondható de élő érzéseknek,
melyek szétfeszítik háborgó lelkünk,
s ébredéseink nem napfényes reggelek,
rémálmok réméjszakái, alvatlanul, de
reménykedünk a másfajta ébredésben,
hogy lesz mikor napfényre ébredünk,
kívül és belül, és örülünk hogy élünk.
Ébredések, megannyi különbözőségek,
mégis egyfajta az érzés mely közös,
s tán hiú remény a szebb holnap, de
ébrednünk kell nap mint nap csak azért is,
ha fáj, ha könnyel telt szemünk melyben
megcsillan az első napsugár, örömkönnyé
változtatva szomorúságunk hajnalát.
Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül,
még ha hétköznapjaink magányosak is,
az Ébredések biztos pont mint a telihold,
beragyogva elszürkült napjaink.

Laczka Zsanett

A verseskötet 800 Ft-os áron megrendelhető az Írók Boltjától. > Tovább a webboltba.

További információ a NapSziget kötetről és a szerzőről: Litera-Túra (Litera-Túra Irodalmi, Művészeti és Kulturális Magazin)

 

képek forrása: FSZEK Kálvária Könyvtár Facebook-oldala és a szerző által biztosított fotó