A 2016-os Olimpiai Játékok kapcsán örömmel idézzük fel, hogy a siketlimpikonok egyike – egyetlen parasportolóként – 2004-ben megkapta A nemzet sportolója elismerést is!

Weltner Györgyné Ivánkay Mária neve és a vele készült interjú ezért szerepel a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján is!

 

Végül az aranyéremig meg sem álltam, mindössze 23 évesen. Azokra a mérkőzésekre mindmáig igen élénken és nagy örömmel gondolok vissza.

 

A Magyar Olimpiai Bizottság weboldalán olvasható interjúból közlünk részleteket:

„… A Komárom megyei Banán születtem és ott nevelkedtem egy kilenc gyermekes, mélyen vallásos, katolikus családban, ahol egyébként öten nem hallottunk, négy testvérem viszont igen….”

– Mikor és miért kerültek el szülőfalujukból?

„1949-ben költöztünk Budapestre, elsősorban a tanulmányok, illetve a szakmák választása miatt. Jómagam mechanikai műszerész lettem és a Beloiannisz gyárban helyezkedtem el, ahol harmincegy éven keresztül dolgoztam. Legtöbbet bizonyos jelfogók készítésével foglalkoztam, de egyéb, finom kézügyességet igénylő munkákkal is megbíztak…”

– Az új környezetben mennyire tartottak össze a testvérei?

„Mindent együtt csináltunk, együtt kezdtünk el sportolni a Siketek Sportkörében is, egymást vittük bele. Már korábban is úsztunk, majd röplabdáztunk, kerékpároztunk, itt, Budapesten folytattuk ezeket. Később lépett az életünkbe az asztalitenisz, amelyet Teréz húgommal különösen sikeresen gyakoroltunk. A pingponghoz egyébként Weltner György, a Siketek SC akkori edzője csábított át bennünket.”

– Aki azután később a férje is lett…

„És soha nem bántam meg, hogy ő lett a férjem. Ő zsidó volt, én katolikus, de a szerelem minden előítéletet, tartózkodást legyőzött! A férjem nagyon jó ember volt, s számomra ez volt a legfontosabb. Szerintem nem a vallásbeli különbözőségek számítanak, hanem az, hogy valaki jó ember, vagy éppen nem az! Az emberi kapcsolataimban is mindmáig ez a döntő szempont.”

– Ami azt illeti, rengeteg emberrel került kapcsolatba hosszú élete folyamán.   

„És mindig azért küzdöttem, hogy siket embertársaimnak jobb és jobb legyen. A munkám mellett ugyanis a sport tette teljessé az életemet, ott éltem ki magamat igazán. Előbb versenyzőként, majd vezetőként. Éppen elég tennivalóm akadt, hiszen a siketek sportja meglehetős szerény körülmények között folyt. A Benczúr utcai szövetségünkben éltük a fél életünket.

1949 és 1981 között versenyeztem, ez idő alatt 204 alkalommal ölthettem magamra a válogatott mezét. A siketek hét olimpiáján vehettem részt, ahonnan összesen nyolc arany-, hat ezüst- és három bronzérmet gyűjtöttem be.

Olimpiai szerepléseimet 1957-ben, Milánóban kezdhettem meg, majd sorban következtek a további olimpiai fellépéseim: 1961-ben Helsinkiben, 1965-ben Washingtonban, 1969-ben Belgrádban, 1973-ban Malmőben, 1977-ben Bukarestben és végül 1981-ben Kölnben vehettem részt. Az Európa-bajnokságokon is megszereztem három arany-, egy ezüst- és négy bronzérmet.”

Ekkor elkezdett villogni a lámpa, ami azt jelezte, hogy valaki érkezett. Kiderült, hogy húga, az ugyancsak eredményes olimpiai részvevő Ivánkay Teréz – a maga hat arany-, egy ezüst- és három bronzérmével – gyakori látogatóként futott be Csillaghegyről. Ettől kezdve hármasban folytattuk a múltidéző beszélgetést.

– Férje volt az edzőjük, ez nem okozott feszültséget a játékosok között?      

„Gyuri egy rendkívül korrekt ember volt, aki tőlem, mint feleségétől mindig többet követelt, mint a többiektől, így elfogultságnak még az árnyéka sem vetődhetett rám. Ötven évig volt a siketek szakosztályvezetője – sajnos 2014-ben, 85 éves korában agyvérzés vitte el. Még ma is nehezen fogadom el ezt a tragikus eseményt.”

… 1967-ben megszereztem az épek között a felnőtt I. osztályú minősítést. Ami pedig a csapatunkat illeti, a legjobbak akkor voltunk, amikor 1980-ban feljutottunk az NB II-be és ott szerepelhettünk. … nekem 1981-ben váratlanul és visszavonhatatlanul abba kellett hagynom a játékot.”

– Miért, mi történt?  

„Egy ritka, vírusos vérfertőzés támadott meg, ráadásul a pajzsmirigyem is elkezdett rendetlenkedni. Hosszas szanatóriumi kezeléseket követően, másfél évvel később végül nyugdíjba helyeztek. Azóta csak különféle vezetői feladatkörökben tudom támogatni sporttársaimat.”

– Mielőtt továbblépnék az időben, hadd kérdezzem arról a kisebb forradalomról, amit az autóvezetéssel kapcsolatosan kiváltott?

„Még 1967-ben történt. Sehogyan sem akartam belenyugodni, hogy a siketek ne szerezhessenek jogosítványt! Már azért is szinte közelharcot kellett folytatnom, hogy tanfolyamra járhassak és megkísérelhessem a gyakorlati vizsga letételét! Végül én lettem az első siket Magyarországon, aki megkapta a jogosítványát. Ahhoz pedig konkrét és áttételes közöm van, hogy a siketeknek saját autóklubja van és jelenleg már ötezer sorstársamnak van jogosítványa. Sokat tettünk férjemmel az ügyességi autóversenyzésnek a siketek körében történő meghonosításáért is. E téren annak örülök, különösen, hogy 1978-ban, Spanyolországban ügyességi versenyt nyertem!”

– Ahogy említette, 1981-ben visszavonulni kényszerült. Sportvezetői időszakának eseményei közül mire emlékezik legszívesebben?

„A Siketek Sportcsarnokának építésére, ami a nyolcvanas években történt. Öt évnyi, kőkemény munkát követően 1987. május 21-én, ünnepélyes keretek között adta át az „aranykulcsot” az ÁISH részéről dr. Aján Tamás. Az avatás egybeesett klubunk megalakulásának 75. évfordulójával. Az viszont nagy szomorúsággal tölt el, hogy a siket sportolóknak a saját csarnokukban órabért kell fizetniük a terem használatáért!”

– Ha választania kellene, sportpályafutása melyik eseményét emelné ki?

„Az első siketolimpiai győzelmemet, amelyet 1957-ben sikerült kiharcolnom. Milánóban idegesen, gátlásokkal „megpakolva” álltam asztalhoz, hogy azután minden meccsen jobban és jobban menjen a játék. Végül az aranyéremig meg sem álltam, mindössze 23 évesen. Azokra a mérkőzésekre mindmáig igen élénken és nagy örömmel gondolok vissza.”

– Most, hogy két éve egyedül maradt, miként zajlik az élete?

„A Nemzet Sportolóinak megítélt járandóságból minden lehetséges módon támogatom a siketek klubját és más vonalakon is jótékonykodom. Megtehetem, hiszen továbbra is szerényen élek. Igyekszem összefogni a még élő kortársaimat is. Sajnos, a férjem halála óta szünetel az asztalitenisz-élet a Siketek SC-ben. Annak sem igazán örülök, hogy egyetlen leányom – aki 1973 és 1981 között a siketek három olimpiáján játszhatott asztaliteniszezőként és egy arany-, valamint két bronzérmet is megszerzett, itthon hétszeres bajnok volt, egy esztendőt pedig az NB I-es Postásban is asztalhoz állhatott – külföldre ment férjhez, egy ugyancsak siket férfihoz. Az egyetlen fiúunokám viszi tovább a sportot a családban: bár ő az asztalitenisz helyett az úszást részesíti előnyben.”

>> Tovább a teljes interjúhoz

Forrás: www.mob.hu; www.jochapress.hu